Emberek, állatok, és címek

Most, hogy csapatunk lassan fél évada dolgozik a Sirály alapján készülő, áprilisban bemutatandó előadáson, ideje beszámolni az újabb fejleményekről.

Tavaly év vége felé volt rajtam egy kis para, mert azt éreztem, hogy a lehető legkülönbözőbb okok miatt nagyon kezd a csapat szétesni. Részben ez is okozta bennem azt a felfokozott állapotot, ami odáig juttatott, hogy megírjam életem első drámáját, a Sirály 2 - A Sirály elrepül című műremeket, hogy ha esetleg ez a projekt minden törekvés ellenére szétesne, azért legyen valami, ami számomra fontos marad az ezzel eltöltött munka kapcsán. Aztán szerencsére úgy alakult, hogy felpörögtek az események, úgyhogy az alig 17 oldalas drámám jelenleg a közösben van, leginkább további ihletforrásként. Önálló műként amúgy is felvet egy meglehetősen problémás kérdést, ami talán részemről is végiggondolatlan. De legalább nem telt eseménytelenül az az idő, amit akár mélydepresszióban, pánikolással is tölthettem volna.

Körülbelül év eleje óta rendkívüli módon beindult a dolog játszós-tréningezős része, amiért én személy szerint végtelenül hálás vagyok. Még úgy is, hogy van abban valami nehézkes, amikor éppen kígyóként próbálsz táncolni, mert Rajkai Zoli azt kéri, hogy valamilyen állat vonásait felvéve mozogjunk zenére. Állatokat játszani egyébként is izgalmas és izzasztó feladat: madarat felvenni hasonlóan problémás (főleg ha azt ki se találom, hogy milyen fajta). Talán még ragadozó gerincesben vagyok a legjobb: az egyik próbán jólesően ellavíroztam tigrisként. A legkönnyebb azért persze a majom marad, mivel főemlős, tehát mutat velünk némi rokonságot.

Az is hasonlóan fontos, hogy elkezdtünk a karakterekkel játszani a korábban kiadott párbeszédeken túl is. Valószínűleg sokat könnyít az azonosuláson, hogy a karaktereken kívül mindig kapunk még valami pluszt az adott helyzetben, ami kapaszkodó lehet. Az egyik ilyen, ha van egy kitalált helyszín: a mai próba eleje azzal telt, hogy először Medvegyenkóként próbáltam táncikálni egy kocsmában, ahol élőzene szólt, és közben próbáltam felkérni az általam Másának gondolt Csermendy Vicát, aki szerencsére tényleg Mása volt, és ezt sikerrel utasította vissza. Hogy melyik karaktert játsszuk, azt első körben mindenki kitalálta saját magának, és nem beszéltük meg, így történhetett, hogy ebben a táncos jelenetben akár Brozsek Nikire is ráhajthattam volna, tudniillik ő is Mását játszott. Az azt követő, parkban játszódó jelenetben pedig hárman voltunk Szorinok, Antal Bálinttal és Gyimesi Bálinttal, és miután rájöttem, hogy nem igazán tudom megtalálni magamban a karakter apróbb cselekvéseit, lezártam a produkciót egy fulladásba fulladó köhögéssel. (Milyen szép kifejezés ez...) A másik kapaszkodó azoknak a tárgyaknak a használata, amiből mindenki otthonról hozott két-három olyat, aminek szerinte köze lehet a Sirályhoz. Én például a saját magam által bedobott kabátom, illetve Tóth Tamás, sirálynak hozott plüsskacsája felhasználásával alakítottam egy teljesen pszichopata Trepljovot. (Bár eleinte nem akartam foglalkozni ezzel a tulajdonképpen bennem is megbújó karakterrel, egy rövid improvizáció erejéig kifejezetten jól esett Trepljovként őrültködni.)

Egyébiránt elmondható az is, hogy az előadás készítésének a klasszikusan legnehezebb periódusába érkeztünk: döntetünk kell a címről. Először facebook-on ment az ötletelés, itt azonban előkerült az a tipikus probléma, hogy elég nehéz szelektálni az öncélú poénkodások, illetve a komolynak szánt ötletek között. Az első állapotban mindent komolyan veszel. A másodikban rájössz, hogy nem kell. A harmadikban már te adsz elmebeteg ötleteket, a kreativitásnak azon a szintjén, hogy különböző klasszikus filmek címének adott pontjába helyettesíted a "sirály" szót. Eszter hősiesen kigyűjtötte a szerinte arra érdemeseket, aztán külön a használhatatlanokat is. Még két nap van hátra az ötletelésből. Kiugróan izgalmas címötlet egyelőre nem nagyon akad. Majd lesz valami.

Sirály, átfestve (?)

A Sirályba most úgy csöppentem bele, hogy az utolsó emlékem róla a gimnázium utolsó évéből való: emelt magyar érettségire készültem (amit végül nem tettem le), és a faktos tanárom elolvastatta velem a Sirályt. Elolvastam, untam. Sok szereplő, kevés történés. A tanárom órán közölte, hogy a szokásos értelmezéseket hagyja a francba, azokat olvassam el magamtól (nem), és beszél inkább a darab ironikus felfogásáról. Arról, hogy Csehov ezt állítólag vígjátéknak írta, és a karakterei nevetséges, szánnivaló figurák. Szóval ő beszélt, bennem pedig ennek kapcsán az rögzült, hogy Csehov nem jó semmire, mert mások ennyire burkolt kinevettetése még soha nem vitt előre az életben, ráadásul az irónia az a fegyver, ami ki tudja, meddig irónia, és honnantól cinizmus már. Más hülyéken röhögni pont ugyanúgy untam, mint a sok szereplőt kevés történéssel.

Valamikor nyár elején tudta meg a csoportunk, hogy ebben a félévben a Sirály lesz a projektünk fő témája, az újraolvasás alatt pedig sok minden megváltozott és kitisztult. A csoport közös táborozása amúgy is meglehetősen érzelgősre-lelkizősre sikeredett, és ebben az állapotban olvasva újra, jöttem rá, hogy ha Csehov esetleg nagyképű is volt, nekünk nem feltétlenül kell annak lennünk, mert vagyunk annyira esendőek, mint a karakterei. Ezt a konklúziót egyébként a legutóbbi (október 2-i) próbán többé-kevésbé közösen is levontuk, fenntartva emellett Antal Bálint véleményét is, aki szerint a Sirály arról szól, hogy mindenki hisztizik.

Személyes kedvencemmé a drámából Trigorin vált, az első nekifutásra nőcsábásznak ható író, akinek azonban nőcsábász léte legkevésbé sem egy általa kialakított és felvett póz, sokkal inkább függőségének egy másfajta megfogalmazása. Trigorinnal való közeli kapcsolatom akkor vált még közelibbé, amikor pár hete azt a feladatot kaptuk, hogy kettesével-hármasával összeállva konkrét párbeszéd-részleteket tanuljunk meg. Elég gyorsan kiszúrtam a Trigorin-Nyina páros beszélgetését, azt azonban csak később fedeztem fel, hogy ebben a részletben ráadásul benne van a kedvenc mondatom az egész drámából: "Ha dícsérnek, kellemes, de ha szidnak, akkor utána két napig nagyon rossz hangulatban vagyok". Nyina szerepére az aznap jelenlévők közül nem maradt párom, így végül - némileg önkényesen - az aznap jelen nem lévő Nagy Klárát választottam ki rá, noha győzködtem egy kicsit Kemény Gabit is, aki azóta bevállalta a pót-Nyinaságot.

Rajkai Zoli kérésére bevezettük a próbaruhát. Fiúknak nadrág, lányoknak szoknya. Ez a felosztás a csoport egyes tagjai részéről kiváltott némi ellenérzést - előző közös munkánk, a kirekesztésről szóló Üdv a klubban után szabadon -, azt azonban szerintem (is) érdemes belátni, hogy ha valahol, akkor a Sirály kapcsán van értelme beszélni konvencionális férfi-női karakterekről, bizonyos, tágabb értelemben vett körülmények ellenére is: ha már Csehov, és ha már Katona, képtelen vagyok nem említeni Haumann Pétert, illetve a - többek között - Márkus Lászlóval és Körmendi Jánossal közösen előadott, méltán híres Három nővér-paródiát. Persze, az nem Sirály, hanem Három nővér, ráadásul paródia, mondhatnánk, de mivel mi sem a komplett Sirályt visszük színpadra, hanem valamit a Sirály kapcsán - amelynek a részleteit még nem is látjuk jó előre - ki tudja, nem fér-e bele valamikor, valamilyen oknál fogva a nemi szerepekkel való őrült variálás. (Na jó, igazából én is kicsi esélyt látok rá).

Az előbbi bekezdésből talán felsejlik, mennyire az elején vagyunk még azoknak a folyamatoknak, amiknek a vége majd egy bemutató lesz jövő tavasszal. Felmerült annak a lehetősége is, hogy az eddigi, jórészt etűdökből álló előadásaink után ezúttal csinálunk valamit, ami összefüggőbb. Egy olyan dráma kapcsán, mint a Sirály, talán pont meg is tehetnénk: nincs igazán egyértelmű főszereplő. Ez az egyértelmű tény hozzásegít minket ahhoz, hogy amit a Sirály mentén létrehozunk, igazodjon az eredeti mű hangulatához, és emellett hasonlóan közös munka legyen, mint amiket eddig létrehoztunk.

“SZÉT ADOM EZT A SZÍNHÁZAT!” - Szemere Fanni

Október kilencedike: hogyan lesz egy szinte véletlenszerűen kiválasztott drámarészletből jelenet?

Első lépés: szépen elmondják a szöveget. Ahogy megtanulták. Ugye.

Második lépés: Zoli utasításainak eleget téve (persze az is egy hosszú és rögös út amíg eleget MERÜNK tenni ezeknek az utasításoknak. Zoli - illetve, hát a Színházcsinálás - első szabálya ugyanis: merj rosszat csinálni. Merj béna, fura, idétlen lenni, mert ameddig ezt a görcsöt nem küzdöd le, addig nem lesz semmi. Még rossz sem, ugye. És ez egy roppant érdekes helyzet, tetszenek látni, az egyik csoporttag rá is világított, hogy egymás között nagyon készségesen viselkedünk barbárok módjára, ugyanakkkor amint ez a dolog keretet kap, hirtelen iszonyú kínossá válik) Dorn (akit most Niki alakít) minden mondatát végiggondolja, akkor is, ha ez három percbe telik, és egészen addig ismételgeti ezt a mondatot, amíg hirtelen meg nem érti és ÉRZI amit mondott. Milyen különös kis feladat, gondolnánk elsőre, ugyan, ki beszél úgy, hogy nem érti, miről beszél. De próbálják csak ki, ragadják meg az önökhöz legközelebb levő olvasmányt, nyissák ki ott, ahol kinyílik, olvassák fel az első épkézláb mondatot amit látnak, de úgy, mintha az a saját mondatuk lenne, próbálják meg mögé gondolni az összes emléket, tapasztalatot, örömöt, kétségbeesést, ami ezen mondat kimondásához vezetett. ... Ugye, hogy nem könnyű. Zoli   A színházcsinálás második alaptézise: a színház két mondat között van. A szavak mögé, amiket ki kell mondanunk, mert Csehov egyszer régen leírta őket, nem árt gondolatot tenni. Megszólalni csak a legvégső esetben szokás, odáig nagyon hosszú cselekvések nagyon hosszú sora vezet, de olyankor is, a megszólalás az már mindennek a teteje. Niki tehát eleget mer tenni a kérésnek, és ekkor azt a nagyon érdekes dolgot tapasztaljuk meg, hogy hiszünk neki, valószínűleg valóban kedvére való volt Trepljov darabja. Ez persze nem jelent semmit, csak még mélyebbre kerültünk az egész cuccban, ugyanis, remek, most jó lesz rádiójátéknak, de felvetődik a kérdés, hogy miért is beszél magában Dorn? Mi szoktunk magunkban beszélni? Hogyan szoktunk magunkban beszélni? Dorn itt magában beszél, és akkor ezt most meg kell fejteni, hogy mi köti ezt a valósághoz. Mi a valóságalapja annak, hogy egy tag teljesen egyedül, mégis hangosan elkezdi taglalni a kis véleményét?

Például lehet, hogy ez egy szórakozott, kicsit alkoholista bácsika, aki egyébként is mindig jobbra-balra mászkál és megosztja a véleményét a képzeletbeli hallgatóságával, és akkor ezt talán nem is kell tovább magyarázni. Mi azonban most nem egy készen kapott karakterből, hanem önmagunkból kell, hogy kiinduljunk, a színházcsinálás egy újabb szabálya szerint ugyanis ez lesz az, ami hozzásegít majd bennünket ahhoz, hogy érthetően, hitelesen ábrázolhassuk a legkülönfélébb szituációkat. Egy újabb fontos szabály, és a nap talán legfontosabb tanítása: nagyon egyszerűen kell gondolkodnunk, ha színházat szándékoznánk csinálni, mert a néző számára az a legfontosabb, hogy amit lát, hall, azt értse. Mi is a szituációnk tulajdonképpen? Dorn, a beszélő, látott egy előadást, aminek még mindig a hatása alatt van.

Niki, aki most ugyebár Dorn, nem egy szórakozott alkesz bácsika, viszont nem szokott jobbra-balra mászkálni, csakis úgy beszélne magában (merthogy tenné, szokta is), ha tartana valahova, egy konkrét cél végrehajtásának reményében. Mivel azonban Niki nem tud a színpadon monológnyi idő alatt A pontból B-be eljutni úgy, hogy az ne 2 cm/óra sebességgel történjen, most a mozgást ki kell váltanunk egy olyan cselekvéssel, aminek van eleje, közepe s vége. Dorn megméri tehát a vérnyomását. Közben beszámol róla, hogy még mindig tetszik neki az előadás, amit látott.  Ezen a ponton azonban sajnos el kell hagynom a próbatermet, ha csak öt percre is, de mire idáig eljutunk, már fél hét van, és ezt a rengeteg triviálisnak tűnő dolgot amit fentebb részleteztem, mi órákon át tartó tudományos diskurzusok után fedezzük fel, s amely felfedezéseket végül is bölcs, nagytudású tanítóink – gondolom pedagógiai célzattal – igyekeznek velünk kimondatni (ezért tart ilyen sokáig), és a felfedezés öröme olykor olyan mondatokat szül, mint a már idézett SZÉT ADOM EZT A SZÍNHÁZAT, ami szerintem csodálatosan őszinte mondat és egyben rendkívül szellemes társadalomkritika. Ez a folyamat viszont, bár nagyon érdekes, nagyon fárasztó. Vagy csak figyelemzavarosak vagyunk mind. Eszter felajánlott egy alternatív feladatot azoknak, akik tudták, hogy ezt nem fogájk kibírni, ám tudtommal egyedül Gabi élt a lehetőséggel – gondosan kielemezni a szereplők művészettel kapcsolatos felfogását a sajátja ellenében -, és ez nagyon személyreszabott meditációs formának tűnik az ő számára. Amikor visszatérek a terembe, Niki már börleszkfigura. Szóval, valami ilyesmi dolog egy próba mifelénk.

Még egy záró, motiváló gondolat: “Ne gondoljátok, hogy ha ezt most kitaláltuk, hogyan legyen, akkor jó lesz. Másodjára meg harmadjára sem lesz jó. Semmi nem lesz jó, csak hosszú, kínkeserves vérverejtékes munka árán.” - Rajkai Zoltán.

Január vége felé járunk, a pénteki próbák mellé már egy-egy  hétvégi délután is társul. Sirály-nyúzás, a cím legalábbis a csoport szavazatai alapján megszületett: Akarok még mondani valamit.

A tréningek egyre inkább egy-egy drámabeli figura megragadására irányulnak. Építkezés az alapoktól. Az alapvető bemelegítéseken és mozgásokon (vagy éppen az egymásra figyelős kórusgyakorlaton) túl állati jellegzetesség utánzása a feladat, tehát mindenkinek fel kell vennie egy állat testét-lelkét, helyzetbe hozni azt. Rajkai Zoli megadja hozzá a helyszíneket is, ezekből több kör is fut, általában zenére. Fontos a ritmusra élő és gondolatokkal megtöltött gesztusok és mozgások elvégzése. Ezeket a szempontokat betartva eleinte nehéz egységessé formálni és még élni-mozogni is ezekkel a figurákkal, de a valahányadik próbálkozásra már létrejönnek igazán szép, indokolt, a figurának (legyen az majom vagy éppen madár) megfelelő játékok. A következő lépés ugyanígy a ritmus által kötöttség, de most már Trepljovok, Másák, Szorinok, Dornok, Arkagyinák, Samrajevek ésatöbbik kezdenek egymás mellett és egymással élni  a képzeletbeli parkban-gyakorlatban.

Eszter vezetésével is hasonló gyakorlatok folynak, az ő kérése egy, a karaktert megjelenítő szobor, ami-aki aztán egy rövid megmozdulásban végez egy rá jellemző cselekvéssort. Így születnek görcsösen író, majd végre a horgászásban fellélegző Trigorin-alakok, gyötrödő Másák, idegbajos Trepljovok, önmutogató Arkagyinák, el-elbóbiskoló Szorinok. Eszter aztán párba állítja a srácokat, annak megfelelően, hogy ki melyik figurát választotta, és a feladat a következő: párban csináljanak egy olyan szösszenet-jelenetet, amiben valamilyen múltbeli (gyerekkori, fiatalkori, vagy csak egyszerűen régebben történt) momentum, találkozás elevenedik meg a két szerep között.

A párok: Trepljov-Samrajev (Niki, A.Bálint), Arkagyina-Szorin (Gabó, Tamás), a két Trigorin (Máté, Zsolt), a 3 Mása (K.Gabi, B.Gabi, Mira). Szép és érdekes gondolat, hogy Mása életét úgy fejtik meg a lányok, hogy az anyja (Polina) által elkövetett hibák (ivás, dohányzás, reménytelen szerelem) ismétlődnek az ő életében is. Sorsismétlődés. A kis Mása lényegében azt az anyát-nőt látja maga előtt, akivé ő vált (fog válni) huszonkét-huszonnégy éves korára. Dohányzás (vagy a fenetudja, mi), elfojtott feszültség, elhibázott házasság, a vágyott és reménytelen szerelem után való sóvárgás. Konkrétan elhangzik egy mondat: Ne járkálj utánam! Nem véletlenül kapja arcába ezt a mondatot Mása anyja, hiszen x évvel később Másának ugyanezt mondja Kosztya. Érzékeny, ötletes cucc tehát. Nikiék Samrajev-Trepljov párosa is ötletes, kirajzolódik benne a szülőhiány is. Trepljov az anyját keresi, a jószágigazgató azt mondja, elment valahova valami íróval, majd csak visszajönnek. Kosztya figyelmeztetni akarta Arkagyinát a darabjára, előadásának időpontjára, de hiába. A lómániás jószágigazgató azért belenéz a műbe, olvassa a (számunkra már ismerős) sorokat: Emberek, oroszlánok, sasok és fogolymadarak, hallgatag halak… Lovak nem voltak? kérdezi  Samrajev. Ötletes, vicces jelenet ez is.

Az előadás tágabb témáit amúgy Eszter már ismertette, 4-5 nagy halmazt kellene felölelni az áprilisi mókában, ezek: művészet az elméletben, művészet a gyakorlatban, szülő-gyerek viszony, elbeszélünk egymás mellett, szerelem (vagy annak hiánya). (Vagy igazából bármelyiknek a hiánya. Ha már egyszer Sirály…) 2 csoportra oszlanak a srácok, az elbeszélünk egymás mellett témához kellene jelenetet, etűdöt, akármit csinálni, ez kisebb sikerrel történik. Egyelőre még megfoghatatlan téma, körvonalazatlan, gondolkodós fázisban van ez a rész. Beszélgetés alakul ki róla, a nehézségek, hogy egyáltalán mit értünk alatta, de úgy látom, egyelőre a felszínen marad a cucc, a tömegközlekedés-mobil-és internethasználat-valamit tízszer kell elmondani-síkon marad a fejtegetés. Na de a feladat, hogy sok-sok példát, ötletet gyűjtsünk az életnek nevezett maszlagból.

Az egyik próba végén felmerül még a kérdés, lehet-e a Sirálynak például pozitív vége? Mi lett volna, ha Trepljov nem ölte volna meg magát? Sikerei lettek volna, vagy minden zajlott volna tovább a monotonitásban és szenvedésben? (Hú, micsoda hatásos ajánlószagú kérdések.) De tényleg, erről elindul valami ötletelés, többen a srácok közül írnak is Sirályvége-változatokat, ez egyébként állandó lehetőség. Parafrázisgyártás. Remek, remek. A következő feladat: olyan tárgyakat összegyűjteni, elhozni, ami valamiért a Sirályhoz kapcsolódik szerintü(n)k.

Oláh-Bebesi Bori jegyzetei az Akarok még mondani valamit próbáiról

(A szerző maga is a Katona Klub tagja, ennek a csoportnak a munkáját 2015 november közepétől követi.)

Tehát az ügy Csehov Sirálya. A nagyszínpadon december 20-án tartották a bemutatót Ascher Tamás rendezésében, a Katona Klub pénteki csoportja pedig, Vági Eszter és Rajkai Zoltán vezetésével ezt az ügyet vette elő az Életvárók és az Üdv a klubban előadásuk után. A „kissirálynak”, mint előadásnak-egyelőre csak én hívom így, hamarosan nyilvánosságra kerül a pontos cím-áprilisban lesz a bemutatója, a beszélgetések, találkozók, próbák már folynak.

A legelső alkalmakon, ha jól tudom, főleg beszélgetések folytak témákról, amiket a Sirály is felvet. Művészetről, hogy kinek mit jelent, hogyan definiálható, mi számít annak, ésatöbbi, ésatöbbi. Amikor először meglestem a folyamatot, a srácoknál már ottvoltak a jelenetek, szövegtanulási fázis volt. Makai Imre fordítását használják még, de ha jól tudom, majd az új fordítás, Radnai Annamária munkája fogja ezt váltani.)

Az első általam látott próba, Eszter vezetésével kis játékokkal, bemelegítésekkel, beszédgyakorlattal kezdődött, aztán neki a dolognak. Párban, illetve hármasával kaptak jeleneteket, például Szorin-Trepljov, Nyina-Trigorin, Mása-Medvegyenko, ésatöbbi. Ezekhez kellett megtalálni az értelmezéseket, cselekvéssorokat, kis játékokat.  Az egész Sirály-ügy előtt természetesen el kellett olvasni a művet-Makai Imre fordítását - , a jeleneteket is már korábban kézhez kapták a srácok, de egy-egy résznél alapvető viszonyok maszatolódtak el, így tisztázó beszélgetésekre is szükség volt. Na de a jelenet felpakolása! Szóval, Eszter kérése a pontos helyszín kitalálására, állapotváltozásra, cselekvéssorra és indokolt megszólalásokra irányult. Erre a még szövegettanuló, elsődleges nekirugaszkodásra bő fél órát kaptak a srácok. Érdekes és izgalmas lehetőség, hogy az eredeti dráma helyszíneihez nem kell ragaszkodni, nyugodtan el lehet rugaszkodni, más helyzetbe pakolni a dolgokat, az értelmes és indokolt megszólalások persze kötöttek. Így lett például Trepljov lelkesedéséből (amikor is előadása díszletét mutatja nagybátyjának) osztálytermi, a táblára felrajzoló magyarázás, vagy ennek folytatásaként a fiú-nagybátyj viszony így váltott át díszlettervező-munkatárs-viszonyba.
Mindenki el a párjával a terem  különböző pontjaiba, és hajrá. Ez a kábé-félóra szép és dolgos volt, okosan értelmezték a mondatokat, kérdezgették egymást, hogy a figura itt és itt miért így és így szólal meg, erről kinek mi jut eszébe, kipróbálások, bénaságok, újranekifutások, szöveg pontosítása ésatöbbi. Az eszmecsere és jelenetek egymásnak megmutatása után egy kisebb szétesés kezdett eluralkodni a tömegen, az első benyomások és tanácsok után lankadt az egymásra dolgosan figyelés és közös megvitatás-lelkesedés. Ez főleg abból fakadt, hogy miután tényleg mindenki megosztja első benyomásait, esetleg kérdéseit, a társalgás elmegy a javítások, további elméleti csiszolás irányába, ami egy idő után csak annak a 2-3 embernek, illetve Eszternek lesz érdekes, de a tényleges és aktív-dolgos kipróbálás elmarad, illetve még nem az a cél.

Ezen az első próbán tök jó volt megfigyelni a bemelegítő-játékokat, egy szöveg (vers) szélsőséges, túlzott artikulációját, mint gyakorlatot, és a közös agyalást a jeleneteken, párban. Aztán ahogy fáradtak és a próba végére értek a srácok, egyre szomorúbb lett a szétesés, az odanemfigyelés.

A következő próbán lényegében  folytatódtak a jelenetszöszölések, de! most a szokásos kis bemelegítés és játék után egy kis videózás történt. Az Ascher-rendezte Három nővér ebédjelenetét néztük meg, Rajkai Zoli irányításával. Apró mozdulatokat, ki mit csinál és vajon miért-helyzeteket ragadtunk ki és arról folyt a társalgás. Miért tűnik ki Natasa a társaságból? Kitűnik-e egyáltalán? (Valaki szerint sokkal inkább a már fehérhajú Versinyin lógott ki), mi lehet valójában a fejében Irinának, amikor a munka öröméről beszél? Hogyan viszonyulnak hozzá a férfiak? És hogy mit is jelent(het) a doktor mondata: Csak csókolózni érdemes, ezért tehát szeress, szeress!? És hasonlók.
(Az előadás történelmét is megtudtuk Zolitól, hogy hogyan lett híres, hogy utazták ezzel körbe a világot, stb.) A kis lelkesítő beszéde is tök jó volt, példák a Három nővérből, példák az életből és a nem is annyira elrugaszkodott párhuzamok. Ha okos egy próbafolyamat, milyen kérdések vetődnek fel, milyen munkamódszer és hozzáállás működik...mondjuk egy Csehov-szövegben, mik kavarognak a színész, a figura fejében, és az értelmezés fontossága, a fellengzős játékstílus hanyagolása, szupi, szupi.

A következő szakasz ennek hatására folyik, jelenetezés, csinálás ezerrel. Elvonulós, kipróbálós órák. A szöveggel még küzdeni kell, az biztos. A megfejtéséhez meg pláne, de már vannak szép gesztusok, érdekes játékok, tiszta folyamatok is. Igazán Petrusa, maradj itthon-kezdetű jelenetet például még súgni kell B. Gabiéknak, de egy jókedvű megfejtegetés már elkezdődött. A jelenetek még: Kosztya-Szorin: Szeret, nem szeret (egyszer egy csokipapírból szemezgetett kockákat Máté, az ötletelés tehát tök aktív), Kosztya-Dorn-Mása: amikor Dorn a művészetről beszél Trepljovnak (Nikiék ezt először egy művészbejáróhoz rakták, aztán egy edzőterembe került az ügy, az egyik megmutatásnál voltak már szép pillanatok, például Mira-Mása kétségbeesése; K. Zoliék is ezt csinálták, Dorn ekkor rámászott szegény fiúra, aki nem nagyon tudta ezt kezelni, de jónéhány megszólalás még indokolatlan, játék nélküli és papírszagú volt, dehát ez még rendben van). Mása-Medvegyenko: miért jár maga mindig feketében- Laura és Réka jelenete ötletes, szövegtudás is nagyjából megvan, tök jó kezdet. Trepljov-Szorin: És kész is a színház!-ügye alakult talán a legegyenesebben valami más felé, mint az eredeti helyzet, míg Trepljov egy laptoppal lódul be, hogy megmutassa kollégájának a díszletet, Szorin elmütyürészik a kis papíralapú dobozka tervén, tök jó, erős jelek, gesztusok. A következő próbán ezeknek a fejlesztése a feladat. Ha lankad a lelkesedés, általában bedobnak egy játékot, Eszter levezeti, kicsit feljebbtornázzák az energiákat és folytatják.

A következő próba főleg tréningszerű volt, egymásra hangolódós testtel való játékok, impulzusos, irányítós, koncentrálós ügyek. Aztán Eszter azt kérte, hogy mindenki külön, a Sirályból kiragadott egy-két-három mondatából csináljon egy etűdöt. Akármennyi idő eltelhet a megszólalások között, csak legyen valamilyen helyzetbe pakolva. Szuper. Az Eötvösben aztán néztük a jeleneteket. Megmutatások között vannak tök jók, viccesek, ötletesek, a megvitatást megint szétesésnek láttam (kezdek arra gondolni, hogy ennek az Eötvös gimi az oka, de gondolom, a feljebb leírtak).

A következő péntek nagyon összetett és melós volt. Rajkai Zoli tartott beszédtechnika-perceket, órát, úgy látom, ez már bevett ügy, nyitottak egymás felé a kör tagjai, néhány ember jó bátor is, de félszegség is van, szenvedni kell a mondatokkal, versikékkel. Például egy ilyen: Derengett, borongott, merengett, szorongott, kerengett, dorong ott, de nem vett korongot. Ezt eltúlozva, jól artikulálva, szinte köpködősen tessék! Akire épp a sor került, felállt és mondta (vagy olvasta papírról, elvileg kellett volna gyakorolni otthon, na de ott a suli, egyetem és talán munka mindezek mellett). A legnehezebb feladat talán az volt, amikor mindenki felállt és körben maradtak, de egymásnak címezve és mutatva kellett öblösen, határozottan, érthetően mondani az elembertelenedett szót. R. Zoli egy-egy embernél meg is állt, nyüstölt rendesen, de persze dícsért is, véleményezett mindenkinél, tanácsokkal, ötletekkel látta el őket és otthoni gyakorlásra is buzdított. Aztán a jeleneteket néztük meg, szintén Zoli vezette a szélsőségesbe rakós gyakorlatokat. Szövegösszemondás után valamilyen elrugaszkodott helyzetbe hozta azt a két-három embert, aki dolgozott. Így lett Arkagyinából és Szorinból két villanydróton ülő madár (egymás mellett, előrefele nézve), Másából és Medvegyenkoból két medve, A Dorn-Mása-Kosztya ügyből valami szintén szélsőséges, a figurára jellemző pózügy. Trepljov és Szorin pedig, mint két haver, egy jó kis füvescigi mellett (vagy a franc tudja, lehet, hogy más volt, mindketten máshogy reagálták rá, természetesen kérésre) vitatták meg a Szeret-nemszeret dolgot, az anya-fiú kapcsolatot. Szélsőségesség, bátorság, hangsúlyozza R. Zoli, miközben megy a nyüstölés. Az elején úgy láttam, nagyon kényelmetlen a srácoknak a helyzet, féltek, elnevették, elhadarták, papírszagúság ezerrel, de ahogy haladt előre a cucc, úgy tényleg egyre bátrabb és egy-egy helyen, végre! egyre ötletesebb, végre! egymásra figyelősebb, végre! gondolatokkal megtöltött dolog jött ki a végén. Ez annak volt köszönhető például a Mira-Dani párosnál, hogy szépen bele lehetett helyezkedni egy bizonyos figurába, a figura madárszerűségébe, jellegzetes hangjába. Ezek jó nehéz jelenetek, az biztos, nem is sikerült mindegyiknél ez a végeredmény, de gyakorlatnak nagyon hasznos és ötletes, bátor és gondolkodásra késztető. Itt azt éreztem, hogy hiába tök jó tényleg a gyakorlat, elrugaszkodott, melós, és abból a szempontból melós, hogy ésszel kéne felpakolni, egymásra reflektálva, egymással tényleg beszélgetve a megszólalásokat, néhány embernek mintha nem sok köze lenne hozzá, inkább túlesni akarnak rajta. Tehát kész lesz valami, de mintha nem érdekelné őket, hogy például miért pont így és miért pont neki szólal meg Trepljov, Mása, Dorn, akárki, milyen állapotból, milyen előzményekkel, milyen célból, stb. Tény, hogy ezek a gyakorlatok-szélsőséges mimikák, hangok, egy-egy jellegzetes póz felvétele-  el is vitték az ő  Eszterrel előzőleg megvitatott és megfejtett értelmezésüket, nehéz ügy tehát, de szép lassacskán (remélhetőleg) hozzájárul a következőkhöz és az eredményhez.

„Új formák kellenek!”

Ez az év más, mint a többi, másként jár a hold, mert idén a Sirály a téma, meg mert ennek megfelelően, amatőrökből Csehovhoz méltó, színészileg jobban képzett lényekké változunk át. Ennek a folyamatnak első elemenként pedig megtanulunk érthetőbben beszélni. Az eddigi foglalkozásokon például roppant bottal koppantottunk, dobáltuk egymásnak a Kínai templom szavait, és próbáltunk egyetlen levegővel elmondani egy harminckét soros verset, kitartóan, míg ujjunk el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejünk a béke isteni ölébe; előrehoztuk a hangot és hasra szívtuk a Haris-köz levegőjét. És, bár én néha még mindig úgy hadarok, hogy tolmács kell hozzám, határozottan érzem, hogy jó úton járunk. További újításként Rajkai Zoli javaslatára bekerült a szótárainkba az eddig ismeretlen próbaruha fogalma, lányoknak hosszúszoknya, fiúknak macinaci, hogy a próbaterem falain kívül rekesszük mindennapi valónkat és belebújjunk a Csehovi létérzésbe, a karakterek bőrébe, a mondataikba.

Hogy az utóbbi folyamatban hol tartunk, azt nehezen tudom belőni. Vagyunk néhányan, akiknek Csehov hosszú ideje a kedvencei közé tartozik (én azt hiszem, a Csak csókolózni érdemes-feliratú táskám, az Ascher-féle Ivanov és a Három nővér, meg a három Moszkva nélkül nem lennék ugyanaz az ember); vannak, akik csak nyár óta ismerkednek vele és már kezdik megszeretni, és vannak olyanok is, akikre nincs nagy hatással ez a világ. De az az igazság, hogy abban, amit mi közösen csinálunk, az a legcsodálatosabb, hogy minden attitűd és gondolat hozzátesz az előadás megszületéséhez, minden meglátásból párbeszédek, jelenetek születhetnek. Nem kell ugyanazt gondolnunk, vagy éreznünk; annyi minden belefér. És ez valahol nagyon felszabadító.Visszatérve magára a projectre, a mű elolvasása után a következő feladatunk egy-egy kiválasztott rövid párbeszéd csoportos megtanulása volt. Nehezen tudtam választani a karakterek közül, azt hiszem, most sem menne könnyebben. Szeretem Arkagyina fiatalosságát és gőgjét, szeretem Nyina romantikus lelkületét, Trepljov bátorságát, Trigorin modorosságát, Mását, mert tubákot szív és vodkát iszik, és mindig feketében jár. És mert elhangzik a szájából a mondat: „Én viszont úgy érzem, mintha nagyon-nagyon régen születtem volna; csak vonszolom magammal az életemet, mint egy végtelen uszályt.” ami szerintem a valaha leírt legszebb és legkifejezőbb mondatok közé tartozhat. Most éppen Dorn vagyok, és ápolom a fiatalok lelkét. Ez is jó, mint ahogy minden jó lett volna, mert nincs unalmas szereplő, mindannyian emberiek és nagyon fontosak. El lehet veszni bennük, a legjobb értelemben, mint ahogy ebben a munkában is már most, a legelején is el lehet veszni. Persze, szamovár helyett még mindig marad a jó öreg irodai vízforraló, meg a Lipton, de hiszek benne, hogy nemsokára mind otthonosan mozgunk majd a kerti színpadon.

Jó lesz ez.

Eddig úgy gondoltam, hogy Csehov legalább akkora isten, mint Dionüszosz, rengeteg karakter mondókájába bele tudtam élni magam és lenyűgözött az a letűnt világ, a maga aktualitásaival, amiről írt a drámáiban. Főleg attól, hogy még ma is érvényesek és az igazságai most is helyt állnak. Csak most, hogy nem csak érezni kéne ezt a világot, hanem talán megélni is, ellentmondásba kerültem a gondolkodásmódommal. Nem, nem is a konvenciókról van szó! Vagy igen? Mit vár el tőlünk Zoli? Biztosan semmi tragikusat, de színházi létezésem óta először érzem úgy, hogy nem tudom, mitől lehetne jobb az előttem lévő jelenet, egyszerűen nincs ötletem és nem tudok hozzátenni semmit jelenleg a saját lényemből. Ezért megszeppenek, elhülyéskedek a többiekkel, miközben nagyon is figyelek arra, ami előttem zajlik, de még mindig nem értem. Mi a lényeg? Mi a Manót akart valójában Csehov?

Stermeczky Zsolt Gábor interjúja Tenke Mátéval (Az interjú 2016. január 17-én készült.)

- Milyen a viszonyod a Sirályhoz mint drámához?

- Nagyon sokat változott azóta, hogy először elolvastam. Őszintén szólva, először nagyon idegesített, hogy elbeszélnek egymás mellett a szereplők, ráadásul a végén sincs egyfajta feloldás, úgyhogy emiatt sem nyugtathattam meg magam. Nem igazán értettem a lényegét, vagy inkább úgy éreztem, hogy ha értem is, nekem most nincs ehhez semmi közöm. Aztán idő közben annak hatására, hogy sokat foglalkoztunk vele, egyre többször szembesültem a való életben is a Sirályban felhozott problémákkal, kapcsolatrendszerekkel, amik rosszul működnek.

- Van olyan szereplő, akihez közelebb érzed magad, mint a többihez?

- Nincs olyan, akivel nagyon azonosulni tudnék egy az egyben. Leginkább még talán Trepljov, és a művészetével kapcsolatos kétségei, mind a saját tehetségét illetően, mind azt illetően, hogy ami éppen zajlik a színházi, kulturális életben, az mennyire értékes. És azt gondolom, egy picit Nyinában is benne van ez a vergődés. Talán ő egyrészt a művészettel járó hírnevet kergeti, másrészt ő nem annyira az új formák híve, mint Trepljov. Nem akar újat alkotni a művészetben, inkább annak a részese akar lenni, ami már eddig megalkottatott.

- És akkor szerinted miért Trepljovval közösködik eleinte?

- Nincs nagyon lehetősége az elején színházban szerepelni. A szülei kifejezetten tiltják, hogy oda járjon, mégis ott kap egy olyan lehetőséget, hogy végre színpadon szerepeljen. Másrészt pedig, mivel ennyire vágyja a hírnevet is, valószínűleg élvezi Trepljov rajongását. Azt, hogy valóban érez-e valamit Trepljov iránt, hogy rokonok-e ők bármilyen lelki szinten, kicsit nehéz megállapítani. Azt hiszem, hogy elég kis mértékben. Ami a többi karaktert illeti, nehéz velük együttérezni. Például Arkagyinával, bár vannak olyan hibái, amikhez hasonlókat én is elkövettem: a másik figyelmen kívül hagyása, vagy az egymás mellett való elbeszélés, amit olyan sokszor emlegetünk. Vagy az, hogy néha talán még nem is szándékosan, de nem gondol bele az ember, hogy amit mond, annak mekkora jelentősége lehet egy másik ember számára. Szerintem ilyen hibákat sokszor vétünk.

- Volt-e olyasmi a Katona Sirály-előadásában, ami nagyon megdöbbentett?

- Először úgy éreztem, hogy gyakorlatilag minden különösebb módosítás nélkül, egy az egyben színpadra vitték a Sirályt. Aztán amikor elkezdtem Trepljov karakterén gondolkodni, akkor jöttem rá, hogy döntés kérdése, hogy hogyan jelenítik meg ezt a karaktert, mert egyáltalán nem egyértelmű az ő jelleme. Például azzal kapcsolatban, hogy a tehetsége mennyire megkérdőjelezhető. Abszolút kérdőjeles, hogy ő egy valódi tehetség-e, vagy csak vonzza őt a művész-lét, illetve hogy az anyját abban győzhesse le, amivel ő is foglalkozik. Ami még nagy különbség a Katonás előadás és aközött, amit én gondoltam, hogy én azt hittem, hogy ebben sokkal több az indulat. De itt inkább elfojtott indulat volt érezhető. Amikor én elkezdtem dolgozni Gabóval a jeleneten, amiben megjelenik Trepljov színházeszménye, és az anyjához való viszonya, én azt a szöveget sokkal indulatosabbnak éreztem. Először azt hittem, Trepljov és Szorin között is van egy félrebeszélés, pedig az ő kapcsolatuk a többihez képest még kifejezetten jónak számít.

Tenke Máté | Fotó: Brozsek Niki

- Szerinted inkább új formák, vagy klasszikus formák?

- Nyilván ez így elég tág. Én abból indulok ki, hogy szükség van mindkettőre. A régi formák egy alapot jelentenek, az egy megteremtett módszer, egy megteremtett érték. Azt hiszem, te is olvastad azt a kritikát, amire én reflektáltam...

- Ami azt állította, hogy az Ascher-rendezésben az időseké az érvényes színház?

- Igen. Ezen én eléggé kiakadtam. Rezgett a léc, hogy a kritika írójának mennyiben volt igaza, és hogy mennyire ez volt a cél. Máig se tudjuk, de ezt nem is kell nekünk feltétlenül tudni. Szerintem valaki, akinek fontos a színházi világ, nem mondhatja, hogy nincs létjogosultságuk az új formáknak. Bár ennek tényleg lehet az az eredménye, hogy kívül látványos, belül üres produkciók születnek, de a fejlődéshez hozzátartozik ez a fajta próbálkozás. Egy előadás is úgy születik, hogy van sok próba, rengeteg félresikerült jelenettel, aztán mégis valahogy abból áll össze a tökéletesebb egész. Szerintem abszolút van létjogosultsága mindkettőnek.

- Láttál mostanában olyan előadást, ami az új formákkal kísérletezett, akár túlságosan is?

- Olyat, ami túlságosan is, nem annyira. Ami engem megmosolyogtat, vagy inkább rossz szájízzel jövök el róla, amikor nagyon a botrány eszközével próbálnak dolgozni. Ennek az oka az eszköztelenség is tud lenni: amikor úgy érzik, hogy valami nagyon erőset vagy újat akarnak csinálni, de nincs rá más eszközük, minthogy megbotránkoztassák a nézőt. Ha ennek nincs funkciója, az nagyon rosszul tudja kivenni magát. A Trafóba szoktam néha járni, ott szerintem vannak jó próbálkozások, például a Tünet Együttes előadásai. Felhasználják a technikát is, táncművészetileg is elég jók, és náluk nem érzem, hogy ezek a dolgok egymás ellen mennének. Nem mondom, hogy világrengető, de előre mutat, és örülök, hogy használják ezeket a lehetőségeket.

- Te milyen színházi feladatot érzel magadhoz a legközelebb?

- Azon felül, hogy a prózai színészet nagyon foglalkoztat, a háttérmunkák is érdekelnek. A jelmez-és díszlettervezés nagyon közel áll hozzám, még ha - azt gondolom - nincs is különösebb tehetségem hozzá. Az szerintem egy olyan közlési forma, ami sokkal átvittebb, mint a szóval való közlés. Valaki egyszer azt mondta, hogy a szavak nem a segítői, hanem a gátlói a gondolatok kifejezésének. Ezzel valamilyen szinten egyet tudok érteni. Kifejezésre használjuk ugyan őket, de ezek közel sincsenek ahhoz, amik lejátszódnak a fejünkben. Hála istennek, a másik ember azokból a sekélyes, rossz megfogalmazásokból mégiscsak valahogy rá tud következtetni a közös ismeretek alapján, hogy az mit jelent. De a színháznak mindenképpen előnye, hogy van egy olyan közlési mód is, hogy látvánnyal is dolgozik.

Songoro Laura interjúja Antal Bálinttal (Az interjú 2016 januárjában készült)

- Miről szól Neked a darab?

- Nekem a Sirály az nagyjából arról szól, hogy hogyan szopódik mindenki a saját parájával és mennyire képtelenek ebből kilépni, és hogy mennyire mindenki a saját problémáit helyezi előtérbe másokéval szemben. És ez szerintem tök szar hozzáállás, nagyon fos dolog belemerevedni ezekbe.

- Te tudtál azonosulni bárkivel?

- Nem nagyon.

- Emiatt a hozzállás miatt?

- Igen, és nekem másról nem is igazán szól az egész; attól függetlenül, hogy a karakterek közt lehet van olyan, aki talán nem hagyja veszni az egészet,de én abszolút nem így szeretem kezelni ezeket a dolgokat.

- Milyen előadást csinálnál a Sirályból, ha muszáj lenne?

- Mindenképpen olyat, amiben ez a hozzáállás lenne pellengérre állítva. Nem is az, hogy kifigurázná, de ennek a visszásságait mutatná be, és egy totális összeomlásba futtatnám ki a dolgot, mint ahogyan félig-meddig oda is fut ki.

 Antal Bálint | Fotó: Brozsek Niki

- És a Katona Klubbal milyen előadást tudsz elképzelni, mi az, amit mi meg tudunk ebből fogni?

- Az pedig talán pont ennek az ellentéte, azt megmutatni, hogy lehet ezeket másképp is kezelni? Asszem, de az meg nagyon klisé...  Hogy akkor izé, van kiút...

- Hogy akkor “rajta, csináljuk”?

- Az meg elég fos.

- De hogy képzeled el?

- Nem tudom, egyelőre nem nagyon látom, passz. Kíváncsian várom.

- Mi az, ami tetszik a foglalkozásokban, szerinted jól közelítjük meg a témát?

- A jelenetezgetést azt szeretem, csak ugye Rajkai Zolival mindig felfogásbeli ellentétekbe ütközünk, de lehet ebből valami nagyon király, hogy ennyire szétbontunk mindent. Meglátjuk.

- Hogyan vezetnéd te a foglalkozást, vagy milyen új módszert vezetnél be?

- Jó kérdés... Beszédtechnika az nem lenne. Ugyebár ez abból indult, hogy....

- Hogy nézzen az ki valahogy, amikor mi a színpadon létezünk.

- Egyrészt, másrészt meg hogy hű de mennyien fognak felvételizni, de ahogyan ezt most látom, egy csomóan már feladták... Inkább helyzetgyakorlatokra helyezném a hangsúlyt. Nem is konkrét jelenetekkel dolgoznék. Az például nagyon jó volt, amikor felváltva lehetett párban reflektálni egy-egy dologra először némán, aztán beszéddel... Ezt a kreatív-improvizatív-színpadon levő részét nyomatnám nagyon.

- És szerinted mik a prognózisok?

- Nem tudom, tényleg. Utólag meg tudom mondani, hogy az Életvárók szar volt, nem szerettem, főleg az Üdv a Klubbanhoz képest, de az is kihalt a végére, ugyanakkor nagyon izgi volt a munkafolyamat, kifejezetten szerettem csinálni. Ezt egyelőre nem. De meglátjuk. Egy kicsit most azt érzem, hogy nem nagyon haladunk semerre, mindenki tök fogalmatlanul próbál valami olyasmit csinálni, ami hasznos, megjeleníteni valamit, ami hasznos, de így, hogy nincs semmi konkrétum... valahova biztosan vezet ez az egész, de én egyelőre nem látom hova.

- Érzed azt, hogy a mi csoportunk fel tudja dolgozni JÓL ezt a darabot?

- Ha nem megyünk bele ebbe a nagyon kényszerű elvont és alternatív, kibaszott nagy művészek vagyunk-dologba,  - aminek szerintem túl nagy az esélye ahhoz, hogy ne következzen be, sok olyan jellem van a csoportban, akik hasonlítanak azokra az alakokra, akiket én látni vélek a darabban, köztük nyilván valamennyire én is. Belesüppedünk a problémáinkba és mindenen keresztülvisszük azt, csak azt nem tudom, hogy fel merik-e, merjük-e vállalni, mert abból nagyon jó dolgokat lehetne kihozni, ha belelépünk abba, amit rosszul csinálunk. Nagyon kétesélyes. Lehet ebből valami kurva jó is, és az is lehet, hogy fanyar szájízzel járok majd előadni ezt a darabot. Az sem baj, vagyunk ötmillióan a csoportban... Überfos csak nem lesz belőle.

 

Kemény Gabi interjúja Rajkai Zolival (Az interjú 2015. december 18-án készült)

-Mivel nem ez az első alkalom, hogy fiatalokkal foglalkozol, tanítod őket és segítesz nekik, ezért feltételezem, hogy szereted csinálni.
-Több oka van annak, hogy fiatalok között lenni nagyon jó. Az egyik ok az, hogy miközben az ember nyomon követ egy új generációt, megismeri a fiatalok - folyton változó - valósághoz való viszonyát, ezáltal az ember folyamatosan új inspirációt kap; friss élményeket és újfajta megközelítéseket: mindez nagyon fontos egy alkotó ember számára, hogy a megújulásra való készsége megmaradjon, hogy ne porosodjon be és ne legyen avítt a gondolkodásmódja. Ne legyen egyre inkább a múltban járkáló lélek. A másik ok, hogy fiatalok között az ember nem érzi, hogy öregszik: ha fel akarja venni a tempót, akkor frissnek és dinamikusnak kell maradnia.  A fiatalok között látni, ahogy az élet folytatódik, mintha ki lenne terítve az idő. Annak, aki már az élete közepe felé jár, mint ahogy én is, egyre érdekesebbé válik ez a folytonosság. Örömmel tölt el.

-Miben különbözik az Eszter (Vági Eszter, projektvezető) és a te látásmódod?
-Próbáljuk a nézeteinket összehangolni. 
Én egyáltalán nem értek a drámapedagógiához, nem tudom, hogyan kell vezetni egy csoportot, milyen tematika alapján. Eszter viszont ezt tanulta, jól tudja, hogy az egésznek mi a kerete, melyek az irányai, a lehetőségei. Úgyhogy én ebben rá hallgatok.

Én színész-mentornak kerültem hozzátok, hogy a színjátszás szakmai részében segítsek. Azt talán jobban tudom, hogy zajlik egy színházi próba, hogyan jön létre egy produkció, hogyan működik a rendező. Ebben nyilván nekem van nagyobb tapasztalatom. Ezzel együtt én egyértelműen alárendelt szerepet szerettem volna és szeretnék betölteni most is a munkafolyamatban és a csoport vezetését illetően. Az Üdv a klubbant végülis én rendeztem (bár az egész anyaggyűjtés és írás a ti munkátok volt Eszter irányításával), de idén ezen picit változtatni fogunk, mert Eszternek is vannak ambíciói, szeretné ő is jobban kipróbálni magát, mint színházcsináló, úgyhogy a Sirályhoz kapcsolódó előadásnál ő lesz a kreatívabb, én meg inkább egyfajta "supervisor" szerepet fogok betölteni.

-Hogy érzel Csehov iránt?
-Elmesélem egy élményemet Csehovval kapcsolatban. 1988-ban, abban az évben, amikor érettségiztem, egy barátommal eljöttünk megnézni a Három nővért, itt a Katona József Színházban. Mások mondták, hogy jó, én semmit sem tudtam róla. (A gimnáziumban nem különösebben foglalkoztam Csehovval, nem érdeklődtem iránta. A Sirály kötelező olvasmány volt, amit el se olvastam.) Szóval megnéztük - ezt a tizennyolc éves fejjel nem igazán felfogható, nem túl izgalmas - előadást, és utána... máig nem tudom elmagyarázni, hogy mi történt velünk.  Valami misztikus, megmagyarázhatatlan érzés és benyomás telepedett ránk. Csehov darabja bekúszott a bőrünk alá, az idegrendszerünkbe és többé nem engedett. Valahogyan alattomos módon, észrevétlenül azonosultunk a Három nővér szereplőivel és világával. Tudat alatt ráébredtünk, hogy ez rólunk is szól és mindarról, ami körülöttünk zajlik, és piszkosul lenyomott. Sétáltunk a körúton és a betonon bukfenceket hánytunk, meg kúsztunk-másztunk, alig bírtunk egymáshoz szólni. Az emberek meg bámultak minket, hogy ezek megőrültek. 

Rajkai Zoltán | Fotó: Brozsek NikiÓriási hatással volt ránk ez az élmény és később meghatározó lett az életemre nézve: ez az előadás volt az egyik oka annak, hogy ebben a színházba kötöttem ki.
A Három nővér után láttam a Platonovot, amibe aztán be is kerültem később, mikor a színházban gyakornokoskodtam, és aztán játszottam az Ivanovban, tehát három Ascher-Csehovval találkoztam életemben.
Csehovban van valami alattomosan egyszerű, és sunyin kézenfekvő, ugyanakkor valami olyan elementáris pontosság és gazdagság az emberek, jellemek ábrázolásában, ami egyetemes és korokat átívelő. Zseniális és ezért meghatározó szellemiségű szerző, különösen egy író vagy drámaíró, de akármilyen színházi ember számára.

Hogy mi van ma Csehovval, az egy nagyon izgalmas kérdés.  Igazából nem tudom. Ellentmondást érzek Csehov világa és a mai korszellem között. Az Ivanovot, ami Csehov egyik első drámája, és amelyben, leegyszerűsítve, a depresszió kórképét írta meg, a 2000-es években játszottuk itt, a Katona József Színházban. Az egész világot körbeutaztuk azzal az előadással és mindenhol álló tapsvihar fogadta, óriási siker volt. Felmerül a kérdés: hogy lehet az, hogy egy Csehov előadás, egy magyar társulat előadásában, magyar nyelven, felirattal, a világ minden pontján ugyanazt az élményt adja az embereknek? New Yorktól Columbián át Sydneyig.
Az emberek az egész világon ráismernek valamire...
Másrészt, mintha a világ túl nagyot fordult volna: most, amikor a Sirállyal foglalkozunk - ami korábban a Moszkvai Művészszínház emblematikus előadása volt Sztanyiszlavszkij rendezésében, olyan briliáns színdarab, amire színházat lehetett alapítani - mintha számunkra elveszítette volna az erejét. A kapcsolódási pontot.
Egy agykutató attitűdjével állok hozzá, vagy mintha a szakdolgozatomat írnám a darabból, kutatom, hogy mi lesz az, amit a Sirály megmozdít az emberekben.


-Van olyan Sirály-karakter, akinek a művészetfelfogása közel áll a tiédhez?
-Nincs. Vegyük például Trepljovot, aki szerint új formák kellenek. Szerintem ez így ma már egyszerűen nem igaz.Legyen szó a művészet bármelyik ágáról, tobzódunk a formákban: dizájncenter az egész világ. Ugyanakkor a csehovi gondolat természetesen érvényes.
Mint, ahogy a többi emberi probléma is az, amit a Sirály felvet: a generációk közötti szakadékról, vagy arról, hogy érdemes-e beledögleni a művészetbe; vagy a középszer és a tehetség kérdései, ezek mind általános érvényű, emberi dolgok. De vajon érdekel ma valakit egy lehanyatlott művésznő, vagy egy feltörekvő kicsit tehetséges író, vagy akár egy tönkrement, a művészet oltárán feláldozott élet? Vagy manapság ez már bulvár?! Nem is tudom, mintha ezek a dolgok ma már csak a felszínen számítanának.
Így viszonyulok most Csehovhoz, tobzódnak bennem a kérdőjelek.


-Hol tart a csoport a munkafolyamatban?
-Ezt sem látom még pontosan.
Az Üdv a klubban szembenézés volt a saját életetekkel, látszott rajtatok egy nagyon erős személyes viszony: a bátorság, a kreativitás, az elszánás, és az intellektus. Okosan, gazdagon, szerteágazóan álltatok hozzá.
Most mindebből itt semmit nem érzékelek: nem érzem a sziporkázó kreativitást, akarást, valami célért a kreatív szenvedést. Mintha nem találnátok a közösséget a Csehovi szöveggel. Nem tudom, hogy ez Csehov miatt van, vagy a ti élethelyzeteteknek köszönhető, mindenesetre nem látom, hogy Csehovon keresztül nagyon akarnátok valamit a világgal, vagy magatokkal.
De egyáltalán nem vagyok kétségbeesve, az alkotás az ilyen: belenyúlsz egy alaktalan masszába, csupa liszt, meg ragacsos tészta leszel, és addig nyújtod, téped, dagasztod, gyömöszölöd, amíg nem lesz formája. Adott egy Csehov massza, szövegekkel, szerepekkel, drámákkal, jelenetekkel, veletek és az érzelmeitekkel együtt: most ehhez a masszához kell formát találni. Kíváncsian várom, hogy mi fog kisülni ebből.

Levelezőlista

Partnereink

 

Várunk téged is.

Lépj velünk kapcsolatba!

 
Levelezőlista