“SZÉT ADOM EZT A SZÍNHÁZAT!” - Szemere Fanni
Október kilencedike: hogyan lesz egy szinte véletlenszerűen kiválasztott drámarészletből jelenet?
Első lépés: szépen elmondják a szöveget. Ahogy megtanulták. Ugye.
Második lépés: Zoli utasításainak eleget téve (persze az is egy hosszú és rögös út amíg eleget MERÜNK tenni ezeknek az utasításoknak. Zoli - illetve, hát a Színházcsinálás - első szabálya ugyanis: merj rosszat csinálni. Merj béna, fura, idétlen lenni, mert ameddig ezt a görcsöt nem küzdöd le, addig nem lesz semmi. Még rossz sem, ugye. És ez egy roppant érdekes helyzet, tetszenek látni, az egyik csoporttag rá is világított, hogy egymás között nagyon készségesen viselkedünk barbárok módjára, ugyanakkkor amint ez a dolog keretet kap, hirtelen iszonyú kínossá válik) Dorn (akit most Niki alakít) minden mondatát végiggondolja, akkor is, ha ez három percbe telik, és egészen addig ismételgeti ezt a mondatot, amíg hirtelen meg nem érti és ÉRZI amit mondott. Milyen különös kis feladat, gondolnánk elsőre, ugyan, ki beszél úgy, hogy nem érti, miről beszél. De próbálják csak ki, ragadják meg az önökhöz legközelebb levő olvasmányt, nyissák ki ott, ahol kinyílik, olvassák fel az első épkézláb mondatot amit látnak, de úgy, mintha az a saját mondatuk lenne, próbálják meg mögé gondolni az összes emléket, tapasztalatot, örömöt, kétségbeesést, ami ezen mondat kimondásához vezetett. ... Ugye, hogy nem könnyű. Zoli A színházcsinálás második alaptézise: a színház két mondat között van. A szavak mögé, amiket ki kell mondanunk, mert Csehov egyszer régen leírta őket, nem árt gondolatot tenni. Megszólalni csak a legvégső esetben szokás, odáig nagyon hosszú cselekvések nagyon hosszú sora vezet, de olyankor is, a megszólalás az már mindennek a teteje. Niki tehát eleget mer tenni a kérésnek, és ekkor azt a nagyon érdekes dolgot tapasztaljuk meg, hogy hiszünk neki, valószínűleg valóban kedvére való volt Trepljov darabja. Ez persze nem jelent semmit, csak még mélyebbre kerültünk az egész cuccban, ugyanis, remek, most jó lesz rádiójátéknak, de felvetődik a kérdés, hogy miért is beszél magában Dorn? Mi szoktunk magunkban beszélni? Hogyan szoktunk magunkban beszélni? Dorn itt magában beszél, és akkor ezt most meg kell fejteni, hogy mi köti ezt a valósághoz. Mi a valóságalapja annak, hogy egy tag teljesen egyedül, mégis hangosan elkezdi taglalni a kis véleményét?
Például lehet, hogy ez egy szórakozott, kicsit alkoholista bácsika, aki egyébként is mindig jobbra-balra mászkál és megosztja a véleményét a képzeletbeli hallgatóságával, és akkor ezt talán nem is kell tovább magyarázni. Mi azonban most nem egy készen kapott karakterből, hanem önmagunkból kell, hogy kiinduljunk, a színházcsinálás egy újabb szabálya szerint ugyanis ez lesz az, ami hozzásegít majd bennünket ahhoz, hogy érthetően, hitelesen ábrázolhassuk a legkülönfélébb szituációkat. Egy újabb fontos szabály, és a nap talán legfontosabb tanítása: nagyon egyszerűen kell gondolkodnunk, ha színházat szándékoznánk csinálni, mert a néző számára az a legfontosabb, hogy amit lát, hall, azt értse. Mi is a szituációnk tulajdonképpen? Dorn, a beszélő, látott egy előadást, aminek még mindig a hatása alatt van.
Niki, aki most ugyebár Dorn, nem egy szórakozott alkesz bácsika, viszont nem szokott jobbra-balra mászkálni, csakis úgy beszélne magában (merthogy tenné, szokta is), ha tartana valahova, egy konkrét cél végrehajtásának reményében. Mivel azonban Niki nem tud a színpadon monológnyi idő alatt A pontból B-be eljutni úgy, hogy az ne 2 cm/óra sebességgel történjen, most a mozgást ki kell váltanunk egy olyan cselekvéssel, aminek van eleje, közepe s vége. Dorn megméri tehát a vérnyomását. Közben beszámol róla, hogy még mindig tetszik neki az előadás, amit látott. Ezen a ponton azonban sajnos el kell hagynom a próbatermet, ha csak öt percre is, de mire idáig eljutunk, már fél hét van, és ezt a rengeteg triviálisnak tűnő dolgot amit fentebb részleteztem, mi órákon át tartó tudományos diskurzusok után fedezzük fel, s amely felfedezéseket végül is bölcs, nagytudású tanítóink – gondolom pedagógiai célzattal – igyekeznek velünk kimondatni (ezért tart ilyen sokáig), és a felfedezés öröme olykor olyan mondatokat szül, mint a már idézett SZÉT ADOM EZT A SZÍNHÁZAT, ami szerintem csodálatosan őszinte mondat és egyben rendkívül szellemes társadalomkritika. Ez a folyamat viszont, bár nagyon érdekes, nagyon fárasztó. Vagy csak figyelemzavarosak vagyunk mind. Eszter felajánlott egy alternatív feladatot azoknak, akik tudták, hogy ezt nem fogájk kibírni, ám tudtommal egyedül Gabi élt a lehetőséggel – gondosan kielemezni a szereplők művészettel kapcsolatos felfogását a sajátja ellenében -, és ez nagyon személyreszabott meditációs formának tűnik az ő számára. Amikor visszatérek a terembe, Niki már börleszkfigura. Szóval, valami ilyesmi dolog egy próba mifelénk.
Még egy záró, motiváló gondolat: “Ne gondoljátok, hogy ha ezt most kitaláltuk, hogyan legyen, akkor jó lesz. Másodjára meg harmadjára sem lesz jó. Semmi nem lesz jó, csak hosszú, kínkeserves vérverejtékes munka árán.” - Rajkai Zoltán.